A bírónő és a tükör
Naomi Breides, Az ítélet joga című regényem főszereplője halálra ítélt egy embert.
Bíróként a törvényt alkalmazta.
Emberként azonban képtelen szabadulni a döntésétől.
Képzeljük el, hogy tíz év múlva előveszi a naplóját, amelyet a kivégzés napján írt!
Vajon ugyanúgy gondolkodna az ítéletéről?
Lehet, hogy már másként látná a felelősségét. Talán olyan összefüggéseket is felismerne, amelyek akkor elkerülték a figyelmét.
A történteket nem változtathatná meg.
De saját magát és a döntését talán jobban megérthetné.
Mert az idő nemcsak múlik. Néha új nézőpontot is ad.
Amit magunkról sem szívesen tudunk
Az Egy lépés az élet című regényemben Ica nem képes elfogadni sérült kisfiát.
Haragszik. Elutasítja. Kegyetlen szavakat mond róla.
Vajon mit írna, ha egyszer őszintén megpróbálna számot vetni az érzéseivel?
„Gyűlölöm ezt a helyzetet.”
De vajon valóban a gyermekét gyűlöli?
Vagy azt az életet, amelyről úgy érzi, végleg le kell mondania?
Két egészen különböző dolog.
És lehet, hogy amíg csak dühöng, maga sem látja a különbséget.
A napló egyik lehetséges ajándéka éppen az, hogy olyan kérdésekkel szembesíthet, amelyeket másoknak talán fel sem mernénk tenni.
Miért haragszom?
Mitől félek?
Miért bántottam meg valakit?
Valóban azt akarom, amit állítok?
Egy meglepő felismerés
A pszichológusok azt is vizsgálják, hogyan változhat meg egy nehéz élményhez való viszonyunk, ha rendszeresen írunk róla.
Bizonyos kutatásokban azt találták, hogy az irányított, reflektív írás segíthette a résztvevőket abban, hogy nagyobb lélektani távolságból tekintsenek vissza egy korábbi eseményre.
Ez azt jelenti, hogy már nem kizárólag az akkori fájdalmat élik át, hanem kívülről is képesek szemlélni a történteket.
Mintha egyszerre lennénk a történet szereplői és olvasói.
És itt van az igazi felismerés!
Néha csak akkor kezdjük megérteni önmagunkat, amikor megpróbálunk úgy tekinteni a saját életünkre, mintha valaki más történetét olvasnánk.
Miért döntöttem így?
A Döntések korában Henry Smering egy veszélyes beavatkozás mellett dönt.
Kockáztatja az életét, mert vissza akarja kapni azt, amit a betegsége elvett tőle.
Kívülről könnyű volna vakmerőnek nevezni.
De vajon mit írna erről a döntésről tíz évvel később?
Ugyanazt tartaná fontosnak, amit akkor?
A napló nem jósolja meg a jövőt.
De megőrizheti, hogyan gondolkodtunk egy adott pillanatban.
És lehetőséget ad arra, hogy később szembesüljünk a változásainkkal.
Egy ember, akivel érdemes megismerkednünk
Íróként éveket töltök a szereplőim megismerésével.
Tudnom kell, mit szeretnek, mitől félnek, hogyan gondolkodnak. És azt is, miért döntenek néha egészen érthetetlenül.
De vajon önmagunk megismerésére fordítunk ugyanennyi figyelmet?
Talán nem ártana időnként leülni, és néhány őszinte kérdést feltenni magunknak.
Nem azért, hogy ítélkezzünk önmagunk felett.
Hanem hogy jobban megértsük azt az embert, akivel egész életünkben együtt kell élnünk.
Saját magunkat.
Tudományos háttér
Klein és Boals (2001): Expressive Writing Can Increase Working Memory Capacity. A strukturált érzelmi írás egyes kísérletekben kedvező eredményekkel járt.
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/11561925/
A reflektív és expresszív írás pszichológiai eredményei nem egységesek. Az írás nem helyettesíti a pszichológiai vagy orvosi segítséget, és nem minden élethelyzetben előnyös.
A szereplők elképzelt naplóbejegyzései szemléltető példák, nem szó szerinti részletek a regényekből.