A legtöbben azt gondoljuk, hogy egy tárgyalás az ítélettel véget ér. Bizonyos szempontból talán így is van.

Megvan az ítélet.

A vádlott – és most már elítélt – pontosan tudja, mi vár rá.

Ahogy mindenki más számára is lezárul egy történet. Akár elégedettek az ítélettel, akár nem, továbbmennek a saját életükkel.

De mi történik azzal az emberrel – mert a bíró is ember –, aki kimondta az ítéletet?

Mert a bíró minden ítéletével emberek életét változtatja meg. Különösen a legsúlyosabb ítélet esetén.

Hogyan zárja le az aktát? Mit gondol közben? Talán azt, hogy a jog szerint döntött. Csakhogy az ítélete visszavonhatatlan.

Egy ember meghal a döntése nyomán.

Az ítéletet végrehajtják, és utána már semmit sem lehet megváltoztatni.

Mit érez, amikor hazamegy? Amikor este minden elcsendesedik. Amikor a család már alszik. Vajon ő el tud aludni? Le tudja tenni a terhet? Mi több: teher-e neki egyáltalán?

Sokat elmond, ha nem.

Ahogy az is, ha igen.

Mi a jobb?

A jogban teljes bizonyossággal megbízva, a saját lelkiismeretünket félretéve dönteni, majd „egy perc múlva” már túllenni az egészen?

Vagy megvívni a harcot a saját lelkünkkel?

Elfogadni azt, amit tettünk, és tudni, hogy a törvényeknek megfelelően ítéltünk.

De ettől könnyebb lesz-e elfogadni az ítéletet saját magunk felett is?

Mert akárhogyan is, a lelkünk mélyén mindig ott marad a tudat:

halálba küldtünk egy embert.

És minden reggel tükörbe kell majd néznünk.

Mert egyszer majd mi is elmegyünk, és akkor talán ez is eszünkbe jut.

Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés:

én vajon hogyan döntenék?

És az is:

hogyan élném meg a saját döntésemet?