Van az a pillanat, amikor az ember már nem tud tovább hazudni önmagának.
Amikor egy döntés előtt áll. Amikor elveszít valakit. Amikor kimond valamit, amit évek óta elhallgatott. Amikor rájön, hogy amit eddig életnek hitt, talán csak menekülés volt.
Engem ezek a pillanatok érdekelnek. Nem a tökéletes hősök. Nem a hibátlan emberek. Hanem azok, akik szeretnek, gyűlölnek, tévednek, félnek, kapaszkodnak, elbuknak — és néha mégis találnak egy lépést vissza az élet felé.
A könyveim emberekről szólnak. Döntésekről. Veszteségekről. Szerelemről. Meg nem értésről. Bűntudatról. Reményről.
És arról, hogy az ember néha éppen akkor kezd élni, amikor azt hiszi, már mindent elveszített.
Két rövid részlet: az egyik a kiadói elbírálás alatt lévő kéziratból, a másik a készülő könyvből.
Felvette – az a pár deka papír egy utolsó lélegzet terhével nyomta a lelkét.
Senki sem készíthette fel rá, hogy egy másik embert a halálba küldjön. Úgy érezte, éppoly gyilkossá vált, mint akit a méreginjekció elé küldött.
Csak egyetlen dolgot nem tudott: hogyan tovább?
Megkapja-e Istentől valaha is a feledés kegyelmét?
Lady Alexandra Ashbourne az előtte elterülő várost nézte. A teste hideg volt az emlékektől.
2025. május 21-e volt – a halála napja.
Két kézzel markolta a korlátot. A luxus felhőkarcoló beárnyékolta az alatta lévő londoni házakat.
De mi az ő dolga most?
Milo éppen csak megélte élete legnagyobb élményét…
Vádként lüktetett benne a megmásíthatatlan.
A sors...
Én…
Máté Richárd néven megjelent könyv, kiadói elbírálás alatt lévő kézirat, készülő regény és írói álnéven megjelent könyvek.
Egy regény arról, hogyan lesz a sérültnek, kerekesszékbe született gyerekből teljes ember — és hogyan tanul meg a világ is másként nézni rá.
Az Egy lépés az élet Pető András világából és a konduktív pedagógia emberformáló erejéből merít, de nem dokumentumkönyv és nem szakmai életrajz. Egy elképzelt sorson keresztül mutatja meg, mit jelent sérült gyermekként kiszolgáltatottságból, elutasításból és fájdalomból eljutni az emberi méltóságig.
Horváth Feri története nem csupán a mozgásról, beszédről vagy gyógyulásról szól, hanem arról is, hogy a sérült embernek ugyanúgy vannak vágyai, félelmei, szerelmei, bűnei és belső viharai, mint bárki másnak. A regény Pető András alakján keresztül azt a hitet képviseli, hogy az ember több annál, mint amit a teste első pillantásra elárul róla. Ez nem sajnálatra épülő történet, hanem méltóságról, küzdelemről és arról a pillanatról, amikor valaki először érzi: nemcsak él, hanem helye van a világban.
Egy regény arról, mi történik az ember lelkében, amikor élet és halál urává válik és a törvény nevében kimond egy visszavonhatatlan ítéletet.
Az ítélet joga egy lélektani–erkölcsi dráma Naomi Breides bírónőről, aki a törvény nevében halálra ítél egy embert, majd ráébred, hogy a döntés terhe nem marad a tárgyalóteremben. A dosszié, amelyben egy gyilkos ügye fekszik, számára nem egyszerű iratcsomó, hanem egy ember utolsó lélegzetének súlya.
Naomi bíróként végrehajtja, amit a törvény megkövetel, de anyaként, feleségként és hívő emberként egyre kevésbé tudja elválasztani az igazságszolgáltatást a személyes felelősségtől. Jeremiah Stolten bűne kétségtelen, mégis felmerül a kérdés: ha az emberi élet elvétele bűn, vajon más lesz-e attól, hogy a törvény nevében történik?
A regény nem a halálbüntetés elleni vagy melletti érvelés. Nem felmenteni akarja a gyilkost, hanem megmutatni, milyen mélyre hatol egy visszavonhatatlan ítélet azok lelkében is, akik kimondják, végrehajtják vagy végignézik. A történetben a jog, a hit, a bűn, a kegyelem és a családi örökség ütközik egymással. Az ítélet joga végső soron arról szól, hogy az ember néha nemcsak mások felett mond ítéletet, hanem ugyanabban az ítéletben önmaga felett is.
Három család. Három tragédia. Három útkeresés az élethez.
Az ember nehezen dolgozza fel egy szerette elvesztését. Különösen akkor, ha egy gyerekről van szó. És még inkább akkor, ha a saját gyermekét kell eltemetnie.
Mert olyankor nemcsak a szív törik meg, hanem az addigi élet rendje is. A nap másnap is felkel, az emberek beszélnek, közlekednek, dolgoznak, a világ megy tovább — csak éppen az, aki gyászol, már nem ugyanabban a világban él.
A veszteség után ott maradnak a kérdések. Hogyan néz egymásra férj és feleség, ha közös életük legnagyobb tragédiáját kell túlélniük? Mit kezdenek a bűntudattal, a kimondatlan vádakkal, a másik hibáival és a saját hallgatásaikkal? Kit okolnak: önmagukat, egymást, az orvost, a sorsot — vagy Istent?
Három család. Három társadalmi helyzet. Három különböző élet. És ugyanaz a kimondhatatlan tragédia: egy gyermek elvesztése.
De vajon van-e tovább együtt, amikor a gyerekkel együtt a házasság, a hit és a jövő is sírba szállni látszik? Van-e élet a halál után?
Egy házasság lassú szétesésének története arról, hogyan veszíthet el két ember valamit, amit valaha szerelem volt.
A Válásnapló egy huszonöt éven át tartó házasság végső szakaszának személyes története. Nem vádirat, nem önfelmentés, és nem is panaszkönyv, hanem annak a lassú felismerésnek a krónikája, hogy két ember akkor is eltávolodhat egymástól, ha valaha valóban szerették egymást.
A mesélő hibáival, vakságával, ragaszkodásával és félelmeivel is szembenéz, miközben megpróbálja megérteni, hol és mikor kezdett szétesni az élete. A történetben a válás nem csupán jogi vagy párkapcsolati esemény, hanem családi, lelki és hitbeli törés is. Fontos szerepet kapnak a gyerekek, a mindennapi terhek, a sérült gyermek gondozása, az írásba menekülés, valamint az a kérdés, hogy meddig lehet küzdeni valakiért, aki már kifelé tart egy házasságból.
A könyv ereje abban van, hogy nem tökéletes szereplőket mutat, hanem sérülékeny, esendő embereket, akik sokáig nem értik, mit tesznek egymással. A Válásnapló azoknak szól, akik nemcsak azt akarják látni, hogyan ér véget egy házasság, hanem azt is, milyen belülről átélni a lassú szétesését.
Egy regény arról, mi történik, amikor a technológia már nemcsak az életünket, hanem a lelkünkről, hitünkről és emberi méltóságunkról alkotott képünket is át akarja írni.
A Döntések kora – A fenevad bélyege egy közeli jövőben játszódó vallási-politikai techno-thriller, amelyben egy forradalmi agyi chip alapjaiban változtathatja meg az emberiséget. A Mendy-chip képes lehet tudást, képességeket és új esélyt adni azoknak, akik eddig kiszolgáltatottak voltak — de ugyanakkor olyan hatalmat is teremthet, amely végleg kettészakítja a társadalmat első- és másodosztályú emberekre.
A világ vezetői, titkos rendek, politikusok és hívő közösségek mind másként látják ugyanazt a kérdést: megváltás-e a technológia, vagy a fenevad bélyege? Trevor Mendy találmánya nemcsak tudományos áttörés, hanem erkölcsi bomba is, amely választás elé állítja az embert, a politikát és az egyházakat. Henry Smering, a Pulitzer-díjas író személyes tragédiáin és testi szenvedésén keresztül a chip nem elvont társadalmi ügyként, hanem húsba vágó emberi kérdésként jelenik meg.
A háttérben hatalmi csoportok próbálják megszerezni, irányítani vagy megakadályozni a technológia elterjedését. A regény fő kérdése: ha az ember egyszer képessé válik arra, hogy átlépje saját korlátait, vajon több lesz-e önmagánál — vagy csak hatékonyabban ismétli meg ugyanazokat a hibákat és bűnöket, amelyek mindig is benne éltek?
Az embert a döntései jellemzik igazán.
Nem azok a döntések, amelyeket nyugodt szobákban, biztonságos távolságból hoz meg. Hanem azok, amelyekben fél, veszít, szeret, gyűlöl, menekül, vagy éppen hallgat. Amikor döntenie kell, melyik oldalra áll — és néha már abban sem biztos, van-e még oldal, amelyre állni lehet.
„Gyilkosok közt cinkos, aki néma.”
De mi van akkor, ha a némaság nem közöny, hanem félelem? Ha az ember nem bűnrészes akar lenni, csak túlélni? Ha nem akar hős lenni, nem akar ítélni, nem akar tartozni sehova — csak megúszni még egy napot?
A könyveimben ezek a pillanatok érdekelnek. Amikor az emberről lehullik a kulturális máz, a társadalmi szerep, az önmagáról épített hazugság. Amikor ott marad pőrén: a hibáival, bűneivel, gyarlóságaival, vágyaival, szeretetével és félelmeivel.
Mert az ember nem akkor válik láthatóvá, amikor helyesen viselkedik.
Hanem akkor, amikor már nem tud elbújni önmaga elől.
Az írás mögötti emberi és szakmai kérdések.
Az igazán jó történetekhez emberek kellenek.
Bármilyen könyvet olvasunk, amely valóban hat ránk, előbb-utóbb kiderül: nem az események miatt marad velünk, hanem azok miatt, akik átélik őket. Emberek miatt, akiknek a sorsa összefonódik, akik szeretnek, tévednek, hallgatnak, bántanak, megbocsátanak, menekülnek, vagy éppen túl későn értik meg, mit veszítettek el.
Még azok a történetek is emberi tapasztalatokról szólnak, amelyeknek nem ember a főszereplőjük. Jack London A vadon szava című regényében Buck kutya, mégis rajta keresztül értjük meg az erőt, a félelmet, a hűséget, az ösztönt, a szabadságvágyat és az emberi világ kegyetlenségét. A történet azért hat ránk, mert az állat sorsában is emberi igazságokat ismerünk fel.
Éppen ezért az én könyveim is emberekről szólnak. Nem hibátlan hősökről, hanem olyan alakokról, amilyenekkel az életben is találkozunk: esendő, vágyakozó, szeretni akaró, félő, bűntudattal élő emberekről. Olyanokról, akik néha jól döntenek, máskor rosszul; akik képesek megbocsátani, de képesek sebet is ejteni; akik szeretetből, félelemből, hitből, haragból vagy szerelemből tesznek meg olyan dolgokat, amelyek után már nem lehet ugyanúgy élni tovább.
Engem ezek a pillanatok érdekelnek. Amikor az ember dönt — és a döntésben egyszer csak láthatóvá válik, ki is ő valójában.
Több mint húsz évvel ezelőtt véletlenül láttam egy dokumentumfilmet Pető Andrásról. Hallottam már a Pető Intézetről, de valójában akkor értettem meg először, milyen emberi sorsok, küzdelmek és csodával felérő eredmények kapcsolódnak a nevéhez és módszeréhez.
Talán autista lányom miatt is érzékenyebben érintett a téma. Ahogy néztem a filmet, lassan történet kezdett formálódni bennem: képek, sorsok, gyerekek, felnőttek, fájdalmak, remények — és Pető András alakja.
Az Egy lépés az élet nem dokumentumkönyv és nem szakmai munka. Regény. Egy elképzelt sorson keresztül villant fel valamit abból, mit élhet át egy sérült, nehéz sorú gyermek, amíg esélyt kap arra, hogy teljesebb emberi életet éljen.
A történet főszereplője, Horváth Feri nem létezett. De azok az érzések, szenvedések, vágyak és belső viharok, amelyeket hordoz, nagyon is valóságosak. Mert a sérült emberek nem kevesebbek nálunk: ugyanúgy szeretnek, félnek, szégyenkeznek, vágynak, szenvednek és remélnek, mint bárki más.
Ezért született meg ez a könyv: hogy ne sajnálattal, hanem emberként nézzünk rájuk.
A veszteséget megélni is nehéz. Kimondani még nehezebb. Írni róla pedig talán az egyik legnehezebb írói feladat.
Mert a gyászról nem lehet egyszerűen „szépen” írni. Aki túl kevés szót használ, könnyen hidegnek és érzéketlennek tűnik. Aki túl sokat, könnyen dagályossá válik. Aki pedig mindent kimond, amit érez, könnyen olyan érzelmességbe csúszik, amelyben az olvasó már nem a fájdalmat érzi, hanem az író igyekezetét.
A veszteségről írni ezért állandó egyensúlykeresés. Meg kell találni azt a vékony, láthatatlan ösvényt, ahol a mondat már nem kevés, de még nem is túl sok. Ahol a fájdalom jelen van, de nem akarja legyűrni az olvasót. Ahol a csend néha többet mond, mint egy jól megírt bekezdés.
Íróként mégis újra és újra hozzá kell nyúlni ezekhez a legnehezebb emberi tapasztalatokhoz. Mert a történetek nemcsak arról szólnak, amit túlélünk, hanem arról is, ami közben megváltoztat bennünket.
Hogy ez sikerül-e, nem csak ihlet kérdése. Az ihlet fontos, de önmagában kevés. A végeredményben ott van az író tehetsége, figyelme, szorgalma — és talán mindennél jobban a fegyelme.
Aki még soha nem írt könyvet, talán nem is sejti, mennyi fegyelem kell az íráshoz. Nemcsak ahhoz, hogy az ember leüljön és dolgozzon, hanem ahhoz is, hogy később visszatérjen a saját mondataihoz, és kíméletlenül megvizsgálja őket.
Nekem az egyik legnagyobb írói küzdelmem a túlírás. Előfordul, hogy ugyanazt a gondolatot három különböző mondatban, három különböző képpel is megfogalmazom. Mindháromban van valami, amit szeretek. Mindhárom védi magát. De az utolsó átírásnál már nem az számít, melyik mondat szép, hanem az, melyik szolgálja legjobban a szöveget.
A veszteségről írni ezért nemcsak érzékenység kérdése. Hanem önfegyelemé is.
Mert néha éppen azt kell kihúzni, ami a legjobban fáj az írónak — hogy az olvasóban maradjon meg igazán.
Az Élet a halál után számomra nem egyszerűen egy könyvcím. Sokkal inkább tiszteletadás azok előtt, akik elveszítették a gyermeküket — és hála azért, hogy nekünk ezt a tragédiát nem kellett átélnünk.
Mégis, közelről láttam, mit jelent ez a veszteség. Egy nagyon közeli gyerekkori barátomat veszítette el a családja, néhány héttel azelőtt, hogy életet adhatott volna az első gyermekének. Láttam a szülei fájdalmát, az űrt, amely utána maradt, és azt a pótolhatatlan hiányt, amelyre nincsenek megfelelő szavak.
Halottak napján minden évben meglátogatom őt. Megállok a sírjánál, nézem a fotóját, és újra érzem, milyen igazságtalanul törékeny az emberi élet.
Ez a könyv azok előtt hajt fejet, akiknek a gyermekük emlékével kell tovább élniük. Azok előtt, akiknek másnap is fel kell kelniük, dolgozniuk kell, beszélniük kell, élniük kell — miközben belül valami visszavonhatatlanul megváltozott.
Számomra az „élet a halál után” nem vigasz. Nem nagy mondat. Nem kész válasz.
Hanem kérdés. Hogyan lehet tovább élni azután, hogy az ember elveszítette azt, akinek nem lett volna szabad előbb elmennie?
Az ember ritkán mutatja meg magát teljesen.
Otthon, a munkahelyén, a hivatalban, egy családi asztalnál vagy egy idegenekkel teli utcán mindig visel valamilyen álarcot. Alkalmazkodik. Visszafogja magát. Udvarias, erős, magabiztos, közönyös vagy éppen derűs próbál lenni. A legtöbbször nem is hazugságból, hanem mert így lehet élni mások között.
De van valami, amit csak nagyon kevés embernek engedünk látni. Azt, hogy kik vagyunk akkor, amikor már nem kell szerepet játszanunk. Amikor nem marad elég erőnk a látszat fenntartásához. Amikor a félelem, a veszteség, a bűntudat, a szeretet vagy a vágy egyszer csak áttöri mindazt, amit magunk köré építettünk.
Engem ezek a pillanatok érdekelnek.
Az igazi történetek ott kezdődnek, amikor az álarc lehull. Amikor az ember kiesik a szerepéből, és láthatóvá válik az, amit addig takart: a sérülései, a vágyai, a gyengeségei, a bűnei, a szeretete, a hite vagy éppen a hitetlensége.
Mert az ember nem akkor a legérdekesebb, amikor erősnek látszik. Hanem amikor már nem tudja tovább eltitkolni, hogy törékeny.
Talán érdekel az is, ki írta ezeket a könyveket. A hivatalos, száraz önéletrajz helyett inkább néhány személyes mondatban mutatkozom be.
Háromgyerekes családapa vagyok, akinek ma már — bizony, elég korán — unokái is vannak. Az életem, mint sokaké, nem egészen úgy alakult, ahogyan gyerekkoromban elképzeltem. Az első novelláimat és kisregényemet még középiskolásként írtam, aztán az élet egy időre másfelé fordított. De az írást közben sem hagytam abba.
1994-ben újságíró lettem, és végre azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna. Persze ezen a pályán is voltak nemszeretem feladatok, nehéz helyzetek és olyan döntések, amelyeknél az embernek el kell döntenie, meddig megy el.
Később szaklapkiadónál dolgoztam szerkesztőként és főszerkesztőként, majd egy ideig az egész kiadót is vezettem. Ezután egy liszensz magazin cégvezetőjeként folytattam, ahol hosszú éveket töltöttem. Dolgoztam más magazin főszerkesztőjeként és egy kisváros folyóiratának vezető szerkesztőjeként is.
Az elmúlt évtizedekben több könyvet írtam, de nem mindegyiket jegyzem a saját nevemen. A történetekben mindig az ember érdekelt: a döntései, a sebei, a veszteségei, a hite, a tévedései és az a pillanat, amikor már nem kerülheti meg önmagát.
Nos, ez vagyok én.
Egy ember, aki emberes könyveket szeret írni.
Kiadói, sajtó- vagy olvasói megkeresésekhez.